Meghoztam a történet első fejezetét. Még azért nincs semmi csinálva a bloggal, mert ha nem lesz érdeklődés a történetre, akkor nem fogom folytatni. Szóval ezért szeretnék néhány kommentet, vagy megelégszem csak néhány 'Várom a következő fejezetet' pipával is! HA nincs semmilyen visszajelzés nem fogom folytatni a történetet!
Tudom, hogy nem lett egy hosszú fejezet, de szerintem most még befejező fejezetnek elég ennyi, és ha még ma 5-ig lesz néhány visszajelzés, akkor megpróbálok egy hosszabb fejezetet megírni, és feltenni még ma. :)
A történetből az első fejezet 2010-be játszódik. :)
1.
fejezet
Az első találkozás
A rövid kis kirándulásunk után
Manchesterben, a bátyámmal és a testőreinkkel indultunk vissza Londonba. A 4
órás út elején, a drága bátyámra rátört az éhség, és ezért meg kellett állnunk
egy kis városkában, vagy faluban, nem tudom, hogy pontosan mi lehet a megfelelő
kifejezés rá, de a lényeg, hogy megálltunk, azért mert a bátyám éhes lett.
- Pedig nem rég reggeliztünk, nem
hiszem el, hogy te már megint éhes vagy. Miért nem ettél rendesen reggelinél?
Ha az út minden órájában meg kellesz állnunk, mert te éhes vagy, kétszer olyan
tovább fog tartani az út, mint amennyi lenne. – háborodtam fel, amikor
meghallottam, hogy megállunk. Már nagyon haza szerettem volna érni, mert már
legalább 3 hete nem voltam otthon, Londonban.
- Nyugodjon meg Kisasszony, nem
fog sokáig tartani. Beugrunk egy pékségbe, és egy fél órán belül megint úton
leszünk. – nyugtatott meg Joseph, a testőröm, aki szinte a legjobb barátom,
mivel állandóan velem van, és szerencsére ő nem a némább királyi testőrök közé
tartozik, hanem azok közé, akikkel lehet is beszélgetni. A nagymamám, II.
Elizabeth királynő, régebben mindig azt mondta, amikor tiltakoztam az ellen,
hogy Joseph állandóan a nyomomban legyek, hogy jól fog még ő nekem jönni, ha
bajban leszek. Hát végül is bajban még nem volt rá szükségem, szerencsére, de
amúgy mindig ott volt, ha szükségem volt rá. A szerelmi csalódásaimnál, amikor
rám tört az „elegem van abból, hogy hercegnő vagyok” szindróma (amiből egy
időszakban elég sok volt, bár most már kezdem elviselni).
- Bemennek önök is? – kérdezte Christian,
aki Harrynek, a bátyámnak a testőre.
- Én nem. – mondta Harry, de én
válaszadás nélkül kiszálltam a kocsiból, és Joseffel együtt bementem a kis Holmes
chapeli pékségbe. Rengeteg féle péksütemény és édesség sorakozott a polcokon,
de nem volt bent olyan sok ember. Csupán két vásárló, és egy eladó srác. Joseph
beállt a sorba, ameddig én a sütemények sorát nézegettem a polcokon, és azon
gondolkoztam, hogy mit kéne venni. Előre akartak minket engedni a sorban, de mi
ezt nem használtuk ki, mivel én még úgysem tudtam dönteni, hogy mit együnk.
- Szia! Mit adhatok? – kérdezte a
göndör hajú eladó srác, aki szerényen fogalmazva is nagyon helyes volt.
- Szia! Két kakaós csiga és egy
minyon lesz. – mondtam neki mosolyogva, amire ű visszamosolygott. Nem kell
megemlítenem, hogy a mosolya is nagyon helyes volt. Ideadta a süteményeket, én
pedig kifizettem őket, majd visszamentünk a kocsiba, hogy folytathassuk utunkat
Londonba.
2 héttel később
Mivel szombat este volt, és
kivételesen nem volt semmilyen kihagyhatatlan elfoglaltságom, így leültem a tv
elé a laptopommal együtt, és elkezdtem nézni az X – Faktort. Nem tudtam, hogy
pontosan hányadik adásánál tarthatott idén, de még mindig csak a beválogatók
voltak. Folyamatosan jöttek a rosszabbnál rosszabb, és a jobbnál jobb előadók, mígnem
egyszer felbukkant a képernyőn egy ismerős, göndör hajú srác. Tudtam, hogy ő a
srác a pékségből. Nagyon jó hangja volt, és szerencsére tovább is jutott, nekem
pedig szinte azonnal a kedvencem lett az X - Faktorból.
